2014. július 21., hétfő

Többemberes babák?

Miután megírtam az energiahiányos bejegyzést, gondoltam, megint sínen vagyunk, jöhet a folyamatos flow élmény...

De mégsem így történt: a másnap délelőtt is morgolódósan zajlott, míg rá nem jöttem, hogy van még mit leírnom a témában. :)

Zsombiról csecsemőként meg voltam győződve, hogy többemberes baba. Nem nagyon lehetett lerakni, csak rajtam szeretett lógni, sokszor nyűgös volt. Sűrű látogatója voltam a mamami.hu fórum hasonló című topikjának, ahol azért megnyugtattam magam, hogy nem csinálom rosszul a dolgom, a kötődő/válaszkész nevelés majd meghozza a gyümölcsét. Különben is kárpótolni akartam saját gyermekkoromért, amit én úgy éltem meg, hogy egyfolytában féltem. Úgy 18 hónapos kora körül szabadult el a pokol, mikor minden apróság miatt dührohamom volt. Ettől kezdve lerántott a mélység, és mire Rozi érkezett már romokban hevertem. Nos, őt szó szerint nem lehetett lerakni, csak rajtam aludt, vagy kendőben vagy a mellkasomon. Ezen kívül rengeteget sírt (inkább üvöltött). Extrém többemberes volt.

Kedves Anyatársaim, nincs olyan, hogy egy baba ok nélkül szuperérzékeny! Ennek mindig van háttere, s a legtöbb esetben mi magunk vagyunk az ok. Hiába fogtam Zsombit vagy ültem mellette egész nap, ő mégis úgy élte meg, hogy nem vagyok ott soha. A gondolataim máshol voltak, a múltamban éltem. Energiám nem volt, az övét loptam. Ő nyűgös volt, én emiatt rossz anyának éreztem magam. Őszintén szólva ez nem is állt messze az igazságtól. Ahogy Veronika szokta nekem mondani: a 70-es, 80-as évek szülötteinek nehezen megy ez az anyaság dolog, nem kaptunk jó mintákat. De lehet rajta dolgozni, és hihetetlen csodákat megélni!

Miután múlt csütörtökön összeállt a fejemben, mit is kell még leírnom, újra átkapcsolt a rendszerem, és telítődtünk energiával. Rozót vittem délben aludni, és rendkívüli dolog történt velünk: életemben először feszültségektől mentesen ölelhettem magamhoz, és tisztán áramlott közöttünk a szeretet. A lányom olyan extázisba esett, hogy pörgött-forgott az ölemben, az se tudta, hogyan bújjon hozzám... és én zokogtam... és megértettem, mi hiányzott még...




Hamarosan folytatom...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése